Gál András, a sértett jogi képviselőjének médiahadjárata nyomán a Dreyfus ügyhöz hasonlóan tisztességtelen eljárások eredményeként ítélték el Bene Krisztiánt. Ez ügyben nyílt levelet intéztem Áder János köztársasági elnökhöz, Darák Péter főbíróhoz, valamint Ribai Csillához, a Fővárosi Ítélőtábla elnökéhez. A nyílt levélben részletesen kifejtettem, hogyan ítélték el Bene Krisztiánt tisztességtelen eljárásban bűnösségének érvénytelen felismerésre bemutatáson alapuló, valamint két további érvénytelen bizonyítása alapján. Perdöntő kérdés a felismerésre bemutatás érvénytelensége. Gál András a bíróság előtt némileg finomabb megfogalmazásban, de a lényeget tekintve hitvány szolgalelkű kötelességszegéssel rágalmazta az ügyet korábban elégtelen bizonyíték miatt szakmailag indokoltan ejtő ügyészeket. Az ügyészség megrágalmazása azért lényeges, mert Gál András ezt is arra használta, hogy nyomást gyakoroljon az ügyészre és a bíróságra. A sértett számára nem kielégítő ítélet esetén s a sértett jogi képviselőjének újabb médiahadjáratára számíthattak, és az ügyészséget értekhez hasonló rágalmakra. A Fővárosi Főügyészség és a rendőrség érintettsége folytán elfogult. Ibolya Tibor főügyész Pesti Srácoknak adott interjúban a Kúria végzését kritizálva, miszerint amennyire ismeri az eljárást, minden bizonyíték rendelkezésre állt ahhoz, hogy a Kúria meg tudja hozni a határozatát, mégis a hatályon kívül helyezés mellett döntöttek, törekedett nyomást gyakorolni a bíróságra Bene Krisztián elítélése érdekében. Az érvénytelen felismerésre bemutatást és média befolyását a rágalmazó Gál András arra használta, hogy törvénytelen módon, hamis vád alapján börtönbe juttassa az – általa bűnösnek vélt – ártatlan Bene Krisztiánt. Azt, hogy hamis a vádja nem feltétlen fogta át tudatával.
Érvelésem a büntetőeljárásról szóló 1998. évi XIX. törvényen, továbbiakban Be. és a 23/2003. (VI. 24.) BM-IM együttes rendeleten, továbbiakban Nyor. alapul. A felismerésre bemutatás érvénytelenségét a megismételt másodfokú eljárás ítéletének a bírósági határozatok gyűjteményéből általam letöltött anonimizált változata segítségével bizonyítom. Az érvénytelenséget így többek közt a Ujvári bíró elnökölte tanács is megállapíthatta volna, de nem tette, amint még további tucatnyi jogász - köztük szép számmal köztiszteletben álló bíró - szellemi képességeit is meghaladta ez a feladat. Gál András, sértetti jogi képviselő rágalmazására nézve alapvető bizonyíték a perbeszéde, aminek nem hiteles, de a tárgyalásról való emlékeim szerint megbízható leiratát az A nem az nem blogon találtam meg.
A felismerésre bemutatásra várakozás során a tanúnak lehetősége nyílt az ügyvédje társaságában várakozó Bene Krisztián megszemlélésére. Ezáltal a felismerésre bemutatás megsérti a Nyor. 44. §-át, miszerint a felismerésre bemutatást olyan körülmények között kell megtartani, amelyek a felismerő befolyásolását kizárják, valamint a 45. § (3) pontját, miszerint nem szabad felismerésre bemutatni azt a személyt, akit a felismerő személy a nyomozási cselekmények végrehajtása során láthatott. A 45. § (3) megfogalmazása nem ideális, mondhatja valaki, hogy a várakozás nem tartozik a nyomozási cselekmény végrehajtásához. Azonban látni fogjuk úgyis, hogy a várakozás során a tanú által látott Bene Krisztián bemutatása a felismerő befolyásolását, így a 44. § megsértését jelentette, a 45. § (3) pedig éppen a tanú által nyomozási cselekmény során látott személy bemutatásának tilalmával korlátozza a tanú befolyásolását (valójában a 44. § általánosabb követelményét konkretizálva. Azért helyes a várakozás során látott személyekre is kiterjesztve értelmezni a bemutatás tilalmát, mert ellenkező esetben a nyomozók intézhetik úgy, hogy a várakozás során megmutatva a tanúnak a gyanúsítottat elkerüljék a 45. § (3) megsértését. Ennek persze nincs nagy jelentősége, mert a tanú befolyásolása sérti a 44. §-t. Mielőtt rátérnék a tanú befolyásolásának bizonyítására, megjegyzem, hogy a 44. § a befolyásolást általánosságban kívánja kizárni, szándékosságától függetlenül. Ez így helyes, hiszen a befolyásolt tanú általi azonosításnak nem adhatunk hitelt, függetlenül attól, hogy szándékos volt-e a befolyásolás. Mindazonáltal esetünkben volt indítéka a nyomozóknak a tanú befolyásolására. Ekkor már a sértett akkori jogi képviselője keményen nyomást gyakorolt a nyomozás eredményessége, és a vádemelés érdekében, azonban az idő múlt, már 9 hónap eltelt azóta, hogy az idős – a megismételt másodfokú eljárás idején a szellemi leépülés enyhe kezdeti stádiumában lévő – tanú látta a tettest. Alig értékelhető személyleírást adott, az utóbb feledhetetlennek nyilvánított kék szemeket sem említve. Bár lehet, hogy ez is a nyomozók manipulációjának a része. Ha említette a tanú a tettes kék szemét, akkor – tekintettel arra, hogy ebből a szempontból a gyanúsított és a tettes személyleírása egyezett 3 további kék szemű férfit kellett volna a bemutatásra kiválasztani. Persze ez sem megoldhatatlan feladat, ám a felismerésre bemutatásról készült fényképet elnézve, a nyomozók igyekeztek a feladatukat maguknak, a tanúnak pedig a „felismerést” megkönnyíteni.
Ujvári bíró a megismételt másodfokú eljárás ítéletének indoklásában, az anonimizált változat 68. oldalán következőképp számol be a tanú és a vádlott találkozásáról:
„7. sz. tanú a rendőrség aulájában is látta a terheltet. Ezzel kapcsolatban kiemelendő, hogy erről a tanú maga tett említést a felismerésre bemutatás utáni kihallgatásakor, előadta, hogy amikor megérkezett, az aulában több személy, legalább nyolcan várakoztak és közülük egy télikabátban, sálban lévő ember nagyon méregette őt, látta, hogy megismerte, hogy tudja, hogy találkozott már vele. Ekkor egymásra néztek és megismerte azt a férfit, aki a lépcsőházban mellette elhaladt. Mivel a személy felismerte a tanút és a tanú felismerte a személyt, máshonnan nem emlékezhetett rá (nyomozati iratok 903. oldal). Ezt megismételte a pótnyomozás során is (pótnyomozati iratok 87. oldal). Az elsőfokú eljárás során elmondta továbbá, hogy arra nagy hangsúlyt fektettek, hogy ne lássák egymást, véletlen volt, hogy akkor meglátták egymást (elsőfokú iratok 15. számú jegyzőkönyv 15. oldal). Ezt a hatóságoktól független, véletlen találkozást erősítette meg a megismételt másodfokú eljárásban tett nyilatkozata is, miszerint meg is lepődött, hogy miért vannak ott egyszerre, mert arról volt szó, hogy nem fogja tudni, hogy ő ki és nem találkozik vele (Fővárosi Ítélőtábla 16.Bf.212/2017/48. számú jegyzőkönyv 23. oldal).” (Kiemelés tőlem. - R.L.)
A bíró – csakúgy, mint a sértett vallomását illetően – a felismerő tanú minden szavának is hitelt ad, ám szempontunkból csaknem teljesen irreleváns a szándékosság kérdése. A nyomozók kötelességszegése miatt a felismerésre bemutatás érvénytelen. Ez a lényeg, és be is látjuk.
A továbbiakban tegyük fel, véletlen, s nem gondos szervezés eredménye volt a találkozás! Bár a felismerő tanú befolyásolásának az Egyesült Államokban Oklahoma showup néven ismert változatában (Lawrence Taylor, Eyewitness Identification (Charlottesville, VA; Michie Co, 1982)) a nyomozók éppen úgy intézik, hogy a felismerő tanú a gyanúsítottal történő „véletlen” találkozás során a körülményekből az illető gyanúsított mivoltára következtethessen. Ha a tanú motivált a felismerésre bemutatás „sikerét” illetően, és nem túl tudatos, vagy nem túl kényes az ízlése, akkor hajlamos lehet kiválasztani a gyanúsítottként azonosított személyt a felismerésre bemutatáskor.
Most vizsgáljuk meg sikerült-e kizárni a felismerő tanú befolyásolását! Mérlegeljük mindenekelőtt a tanúnak Bene Krisztián aulában történt felismerésére vonatkozó állításait! Ha ezeket elfogadjuk, akkor a voltaképpeni felismerésre bemutatással kapcsolatban nincs okunk kételyre, hisz az azonosítás korábban megtörtént. Csakhogy nem adhatunk hitelt a tanú azon állításának, miszerint az aulában felismerte volna Bene Krisztiánt, mivel a tanú viselkedése nem ezt valószínűsíti. Ha felismerte Bene Krisztiánt, azt nem kellett azonnal bejelentenie. Ez veszélyes lehetett volna, amennyiben Bene Krisztián lett volna a tettes. Azonban a tanú, mint az ítélet indoklásából idézett szakaszban kiemeltem csak a felismerésre bemutatás után említette az aulában történt felismerést, miután Bene Krisztián ügyvédje azt javasolta neki, hogy forduljon ügyvédhez. Ezt az alig burkolt fenyegetést a tanú úgy foghatta fel, hogy az ügyvéd is felismerte, s ezek után persze jobbnak látta a tanú, ha maga tesz említést az aulában történt találkozásról. Ha csak találkozást említ felismerés nélkül, az nyilvánvalóan aláásta volna a felismerés hitlét, azonban azt nem vonom kétségbe, hogy a két férfi véletlenül magára vonta a tanú figyelmét az aulában. Lehet, hogy ebben Bene Krisztián kék szemeinek is szerepük volt, amikről a tanú nem győz áradozni. S utólag már úgy emlékszik vissza a tanú, hogy felismerte, mert úgy érzi, hogy fel kellett ismernie. Valójában nagyon mondvacsináltnak tűnik az, amit itt felhoztam a tanú mentségére, de lehet egy komolyabb mentsége, ha mégis felismerni vélte az aulában Bene Krisztiánt tettesként. A nyomozók alaposan kioktatták arról, hogy nem szabad találkoznia a bemutatandó személyekkel, talán még azt is tudta, hogy a nyomozási cselekmény végrehajtása során a tanú által látott személyt nem lehet bemutatni, s a felismerésre bemutatás sikere érdekében hallgatott a találkozásról. Be kell látnom, ez így se hangzik túl jól. Nem nagyon találok mentséget a tanúnak. Talán még az is elképzelhető, hogy el akarta mondani korábban is, de belefojtották a szót. Ez elég lehet ahhoz, hogy megóvja az idős tanút a hamis tanúzás vádjától, de nem alapozza meg, hogy hitelt adjunk az aulában történt felismerésre vonatkozó kétes állításának. Feketén-fehéren arról van szó, hogy mivel alibit nem sikerült bizonyítania Bene Krisztiánnak, nem zárható ki teljesen a bűnössége. Ha bűnös, akkor minden bizonnyal találkozott a tanúval, s akkor az felismerhette. Ha Bene Krisztián ártatlan – amit igen valószínűnek tekinthetünk bűnösségének bizonyítására tett ötszöri sikertelen kísérlet után –, akkor a tanú téved. Mindenesetre az aulában történt felismerésre vonatkozó állításnak nem adhatunk hitelt. Egy biztos, hogy a tanú nem megbízható. Ha állításával ellentétben nem ismerte fel Bene Krisztiánt az aulában, akkor azért, ha pedig felismerte, akkor azért, mert nem számolt be erről időben, csak a szabályellenesen lefolytatott felismerésre bemutatás után.
A megismételt másodfokú eljárás jegyzőkönyvének az aulában történt találkozásra vonatkozólag a bíró által hivatkozott helyének tájékán az is megtalálható lesz, amikor a tanú beszámolt róla, hogy a az aulában a felismerésre bemutatásra várakozó Bene Krisztiánt egy férfival látta szót váltani, aki hivatalos minőségben jelen volt a felismerésre bemutatáson, s akit végül Bene Krisztián ügyvédjeként azonosított. Tekintettel arra, hogy az aulában történt felismerés meséjének nem adhatunk hitelt, Bene Krisztián bemutatása pillanatában a következőket fontolhatta meg a tanú: ezt az ismeretlen férfit egy másik férfi társaságában látta az aulában, aki most hivatalos minőségében van jelen. Gondolhatta volna a tanú, hogy Bene Krisztián bemutatásra kijelölt rendőr, s elbeszélgetett nyomozó kollégájával, aki most hivatalos minőségben van jelen. Az egyszerű emberek sem egyformák, de igen valószínű, hogy a tanú nem ezt gondolta, hanem az átvillanhatott az agyán, hogy a gyanúsítottat látta ügyvédje társaságában. Levonhatott árnyaltabb következtetés is, de számunkra elegendő, hogy a találkozás következtében erre a következtetésre juthatott, s mivel a sértett iránti együttérzés, s a kezdődő szellemi leépüléssel folytatott küzdelme erősen motiválta „sikeres” felismerésre való törekvését, az annak idején teljesen jelentéktelennek tűnő futó találkozás – a lépcsőházi találkozáskor látott személy iránti figyelmét az illető szokatlannak mondható maszkos felszerelése mellett tényellentétes köszönése keltette fel – halványuló emlékeit gyorsan átértékelte. Eszébe jutott, hogy a lépcsőházban látott személy is kék szemű volt, s csakhamar kialakult a meggyőződése, hogy éppen Bene Krisztián – valóban egyéni árnyalatú – kék szemét látta. Látjuk tehát, hogy a tanút úgy befolyásolhatta az aulában való találkozás, hogy a gyanúsítottat akkor is felismerni vélje, ha valójában sem az aulában, sem pedig a felismerésre bemutatáskor valójában nem ismerte fel. Így a felismerésre bemutatás lefolytatása a Nyor. 44. §-ba ütközött. A Be. 78. § (4) szerint nem értékelhető bizonyítékként az olyan bizonyítási eszközből származó tény, amelyet a bíróság, az ügyész vagy a nyomozó hatóság bűncselekmény útján, más tiltott módon vagy a résztvevők eljárási jogainak lényeges korlátozásával szerzett meg. A jogszabállyal ellentétes mód pedig tiltott, különösen akkor, ha ez a jogszabálysértés – mint esetünkben – kihatással van a bizonyíték tartalmára.
A nyomozók egyszerű biztonságos protokoll alkalmazásával – a tanút a bemutatandó személyek érkezésére megszabott időintervallumnál korábbi, attól időben elválasztott időintervallumban való érkezésre felszólítva, érkezésekor fogadva, s időben szeparált helységbe vezetve, s a bemutatásra kerülőket figyelmeztetve, hogy az érkezésükre kijelölt időszak kezdetéig kerüljék el az épületet – gondoskodhattak volna róla, hogy a tanú bemutatandó személlyel való találkozása a résztvevők együttműködése esetén elkerülhető legyen, s ha valamelyik résztvevő fegyelmezetlen magatartása miatt mégis létrejön – például a tanú késése miatt –, akkor az illető felelőssége megállapítható legyen. A tanú mégis arról számolt be, hogy véletlennek tulajdonították a találkozást. Gondos szervezés mellett nem lehetett véletlen. Ha tehát a nyomozók teszik a kötelességüket, amit a felismerésre bemutatás Nyor. szerinti lefolytatása rájuk rótt, akkor résztvevők együttműködése esetén nem történik ilyen találkozás, ellenkező esetben pedig megállapítható a felelős. A tanú beszámolója szerint – ő nem hiteles forrás, ellenőrzendő a nyomozati iratokban – nem így történt, tehát a nyomozók kötelességszegést követtek el, esetleg az őket irányító ügyész is.
Ami a hamis vádat illeti, a Btk. 268. § (1) b) szerint, aki más ellen bűncselekményre vonatkozó koholt bizonyítékot hoz a hatóság tudomására, bűntett miatt három évig terjedő szabadságvesztéssel büntetendő. A felismerésre bemutatás eredményét kísérte az érvénytelenségét bizonyító jegyzőkönyv az aulában történt találkozásról. Ez enyhíti a nyomozók hamis vádban való bűnösségét. A hamis vád bűntettét tulajdonképpen azok a jogászok is megvalósították, akik a felismerésre bemutatást mégis érvényesnek tüntették fel. Ez nem egyszerűen a bíróság félrevezetése. Valóban hamis vádról van szó. Azonban a Btk. szerint a bíróság félrevezetése róható fel nekik. Amint a mellékelt nyílt levélből kiderül, Bene Krisztiánt bűnösségének három érvénytelen bizonyítása alapján tisztességtelen eljárásban ítélték el, megfosztva az alaptalanul hamisnak minősített alibijére alapozott érvelés elleni védekezés lehetőségtől. S a Kúria jogerős ítéletet hozó tanácsa sutba dobva az ártatlanság vélelmét kezdettől bűnösnek tekintette Bene Krisztiánt az új Be. 615. § alapján összhangzó ítéletekre hivatkozva, s megtagadta az érdemi jogorvoslatot, amit az EJEE szerinti alapvető jog (tisztességes eljáráshoz való jog) sérelme alapozott meg
Gál András perbeszéde 4. szakaszában úgymond „védelmébe vette” a nyomozás hiányosságai miatt megalapozott vádemelés lehetőségének hiányában az ügyet szakmailag indokoltan ejtő ügyészséget, valójában azt állítva, hogy a szolgalelkű ügyészség kötelességszegést követett el magas beosztású politikus elithez tartozó rokonának bűncselekményét kendőzve:
"Mindenki kerek-perec megkérdezi, hogy ugye ez nem véletlen? Rákérdez mindenki arra, hogy szerintem ezt az ügyet másképp kezeli-e az ügyészség, mint azokat, ahol nem prominens állami vezetők rokona a vádlott?",
majd így fejezi be:
"Jelen ügyben a sértett nevében is mondom, úgy érezzük, hogy mindvégig cserben hagyott minket az ügyészség, nem éreztük azt a gondosságot, amit egyébként, más ügyekben lehet érezni. Mindegy, hogy jól éreztük-e vagy sem, szerintem baj, hogy így érezhettük. És mindegy, hogy mit sejthettünk amögött, hogy miért hagy minket cserben az ügyészség!! Ki se kell mondjam annak a két magas beosztású állami vezetőnek a nevét, akik a vádlott közvetlen családtagjai. Itt a teremben ezt mindenki tudja. Gondolom ezért érdekes ez az ügy az Euronewsnak, akitől majd szépen átveszi a komplett Európai sajtó.
És akkor ha ezeket mind elmondom, miért kell védenem mégis az ügyészséget? Hát azért, mert végül csak újraindították a már megszüntetet nyomozást a sértett panasza nyomán, csak vádat emeltek, csak bűnösségre mondott vádbeszédet az ügyész elsőfokon és csak fellebbezett a példátlanul enyhe büntetés miatt, ha nem is rögtön, de a törvényben meghatározott 3 napon belül, amivel megnyitotta annak a lehetőségét, hogy a másodfokú bíróság a korábbi ítéletnél súlyosabb büntetést állapíthasson meg. Be. 354.§.”
Az ügyvéd erkölcsi alapállására jól rávilágít, amikor azt latolgatja, hogy a sértett hazudhatna is:
„b) Ha igaz lenne a vádlott és védőjének kétségbeesett összeesküvés-elmélete, hogy a sértett a bosszúvágyától hajtva akarja a vádlottra kenni a bűncselekményt, akkor annál nem lett volna egyszerűbb ezt megtennie, mint ezen a kulcscsomó felismerésen, azt kellett volna mondania, hogy igen, ez az én kulcscsomóm. Ha ezt mondta volna, akkor arra lehetetlen lett volna a vádlottnak bármit is kitalálnia, bár nyilván valamit akkor is kitalált volna. Mivel addigra a sértett a lakása összes kulcsát már lecseréltette, így ez az állítása egyrészt teljességgel ellenőrizhetetlen lett volna, másrészt ennél egyértelműbb bizonyítékot nehezen lehetett volna elképzelni arra, hogy a vádlott járt aznap a sértett lakásában. A sértett azonban ehelyett igazat mondott.”
Pedig hazudhatott volna is.